Mindig utáltam a hétfőt, mert a hétvége után jött, és újra dolgozni kellett, és egy csomó faroksággal kell mindig megbírkózni.
Jajj, nem akarok nagy irodalmi műveket alkotni itt a blogon, vagy nem pályázom a legválasztékosabban megfogalmazott érzések díjra, de most vagyok egyedül először azóta, hogy tudom, hogy el leszek bocsájtva és egyátalán nem vagyok valami vidám.
A Dani tegnap rám is szólt, hogy nevetve mondtam el az anyukájának, hogy mi van, és szerinte kicsit olyan volt, mintha egyenesen a zárt osztályról csöppentem volna a beszélgetésbe. De mit csináljak, utálom, ha mások azt látják, hogy valami nem jó velem, nálam, és persze mindenki tudja, hogy eléggé földhöz csapott ez, de mégse akarom, hogy sírni lássanak, vagy ilyesmi(mellesleg úgy is érzem magam, mint aki a zárt osztályra való), ismét idézném a cure-t:
I try to laugh about it
Cover it all up with lies
I try and
Laugh about it
Hiding the tears in my eyes
'cause boys don't cry
Boys don't cry
Jó, tudom, nem vagyok fiú, de akkor meg Frankie Valli-t idézném(nem, nem azt a hülye együtteses csúnya mai csajt, akik azt énekelték, hogy where is the love), miszerint Big girls dont cry.
Ez is olyan, szóljak a barátaimnak? Nem szeretek panaszkodni. De pl én is szeretném tudni, ha egy barátommal ilyesmi történne.
Amúgy meg, bele kéne rázódnom a napi rutinba, mosogatni, mosni, szerencsére rendet elégg tudunk most tartani a folytonos látogatók miatt. Meg különben is, lehet, hogy nemsokára ez fogja kitenni a napomat, mivel nem lesz munkám, és itthon esz majd a fene, és akkor majd összerakhatom a szekrényt, abc sorrendbe a könyveket, felcímkézhetem a fűszertartót, szín szerint sorba rakhatom a ruhákat, nevet adok majd a takarítószereknek, kisminkelem magam már azért is, hogy a szemetet levigyem és magamba beszélek majd. Gyönyörű kilátások, tudom, hogy még csak ki se rúgtak még, de egy hét izoláció után bátran mondhatom, hogy sosem éreztem még ennyire feleslegesnek magam.
Tudom ám, hogy az első 1-2 hónap naív lelkesedést leszámítva mindig csak panaszkodtam és utáltam is, amit csináltam, és nem is arról van szó, hogy hú, de szeretnék visszamenni a beszélő nevű meg a dagi dög, meg a vén banyák mellé dolgozni. De nem ám. Csak arról, hogy volt valami, vagy volt egy hely, ahol dolgom volt, és nélkülem nem ment a dolog. *hasznosságérzés* Istenem mennyit tanultunk a suliban erről az érzésről! Sucks.
Remélem valaki villámgyorsan lecsap a munkaerőmre, különben belehajszolom magam a világ legszánalmasabb alakja címbe. Elméleti pacsi.
