A tegnapi délutánt - estét a szülői házban töltöttem - anyával sütit csináltunk, majd felrakom a receptet, mert kolosszál!
És mint jó gyerek, gondoltam leviszem a Bogit sétálni, mert úgyis tök hiányzik a napi kutyasétáltatás, meg úgy alapból a kutya is. Éppen valami horribil vihar közeledett, és erről beugrott egy emlék, ami szinte napra pontosan 3 (vagy 4??) éve történt.
Szóval azon a csodás nyári estén szintén éppen vihar volt kitörőben, ezért mindkettőnket kímélendően igyekeztem záros időn belül letudni a kutyasétáltatást. Kimentünk a lépcsőházba, és láttam, hogy a lépcsőfordulóban a nagy-nagy, vastag, fémkeretes ablakot csapkodja a szél nagyon vadul. Na mondom, becsukom, mielőtt kitörik, és az üveg megvág valakit ott lent (6.e emelet). És elindultam a lépcsőn, de a Bogi, aki pórázon volt, nem jött, hanem a maga kis 10 kilójával visszarántott, így nem tudtam lépni még egy lépcsőfokot. Ebben a percben az a rohadt nagy, nehéz ablak kiszakadt a keretéből és odaesett, ahová a Bogi miatt nem tudtam lépni.
A kutya konkrétan megmentette az életemet!
Hogy ez a kutyák 12. érzéke volt-e, vagy csak a Bogi csökönyös "márpedig én nem lépcsőzöm, ha nem szükséges" hozzáállása, azt nem tudom, csak azt, hogy a kutya az ember legjobb barátja.
Ennyi.
