Világ életemben dagi és csúnyácska lány voltam. Persze kislánynak aranyos voltam, de a gyerekek 97%a szépnek mondható. Már 4 éves koromban azzal húzott a tesóm, hogy akkora hasam van, mintha lenyeltem volna egészben egy görögdinnyét.
Nagyon nehéz volt együtt élnem ezzel, képzeletbeli zsúrokat rendeztem, ahol mindenki az én barátnőm akart lenni, minden fiú szerelmes volt belém, és én nem győztem őket visszautasítani. A képzelt barátok elmaradtak, de az érzés nem. Rettenetesen szenvedtem attól, hogy nem vagyok kimondottan csinos. Eleinte próbáltam ezt rémes öltözködési stílusokkal palástolni, persze akkor még nem tudtam, hogy ez a leghülyébb ötlet, mostmár jókat kacagok ezen.
Aztán szerencsére ezek a dolgok kezdtek megszünni, ha úgy tetszik kezdtem felnőni, és a személyiségem lett az, amivel próbáltam kitünni. Persze végül mégis különc maradtam, de szerencsére találtam más csodabogarakat magamnak, és a nagy különbség, hogy a különcség az én választásom volt (és nem azért, mert nem volt más lehetőségem - lett volna, de nem tetszett az az alternatíva). Többé-kevésbé ez így maradt. És én igencsak megbarátkoztam magammal, elfogadtam azt, amin nem lehet változtatni, és igyekeztem az előnyömre fordítani a dolgot, sőt láss csodát: jól éreztem/érzem magam a bőrömben. Ettől függetlenül, vagyis pont ezért ha valaha valaki szimpatikusnak talált, azt a személyiségem, a kisugárzásom tette, nem a külsőm. Persze, azon a véleményen vagyok, hogy a kisugárzás összességében sokkal fontosabb, mint a külső - gondoljunk csak az üres tekintetű kirakatbabákra.
Sosem akartam más lenni, mint aki vagyok. Elismerem, ha valaki szép, de nem cserélnék vele. Jól esik, ha valaki megdicsér (főleg női neműektől, azokból azonnal kiderül, hogy őszinte-e). Sosem kívántam kitüntető figyelmet, megelégedtem azzal amim van.
Egyetlen egy nap van az életemben, amikor én szeretnék az egyetlen igazán gyönyörű, feltünő és csodálatos lenni. Ragyogni szeretnék, és a fényemmel bevonni mindenkit magam mellett. Nem csak a kisugárzásommal: a szépségemmel is. Az én kis egyszerű stílusomban. Tudom, hogy ez nem lehetetlen. Csak azt szeretném, ha mások is megértenék ezt, és segítenének nekem ebben. Ezer más alkalom van a tündöklésre, ne az én napomon. Bármikor, csak NE az én napomon!
Ezt a bejegyzést a bennem élő, toronyszobába zárt királylány írta, aki esténként a szürkeségétől telesírja a párnáját, és évek óta nem jelentkezett, elvolt a kis világában. De most eltört benne valami. Talán egy kis darab meghalt benne(m).
Ehhez a bejegyzéshez a Királylány nem kér kommenteket.
