A Napsütötte Toszkána egyenlőra talomban van. Klassz és érdekel, de állati unalmas. Kicsit kezdem megérteni, hogy ebből ilyenformán nem lehetett sikerfilmet készíteni.
Közben valahogy rátaláltam kamaszkorom kedvenc könyvére. Mielőtt felfedném, hogy miaz, hozzáteszem, hogy igyekszem úgy élni, hogy ne ítéljek el senkit az alapján, amit olvas. Sajnos ez a próbálkozásom hébe-hóba kudarcba fullad, amikor látom, hogy valaki Danielle Steelt olvas, és olyankor szarul is érzem magam. Mert én is olvasok pl twilightot, mert leköt, de azért nem vagyok fan, és ez csak két példa volt. Ilyen egy kicsit ez a könyv is. A tizenéves énem olvasási/törnéti igényeit többszörösen kielégítette, ilyen-olyan okoból (hozzáteszem mellette már Coelhot is olvastam), ma mégis kicsit cikinek érzem, hogy ezt olvasom. Már csak azért is, mert a borítója arról árulkodik, hogy a könyv egy szar (ez a könyv is valahogy "nálam maradt", de sajnos nem emlékszem kié volt eredetileg. Magamtól biztosan másik kiadást vásároltam volna meg. Ha jót akarsz csak akkor adjál nekem kölcsön könyvet, ha 1, nem kár érte, 2, ha szoros felügyelet alatt tartassz, hogy mikor adjam vissza, 3, ha fejben tudod tartani, és számon tudod kérni rajtam az ingóságodat).
Szóval a szerző Vavyan Fable, vagyis Molnár Éva, a könyv címe: Jégtánc. A borító itt található, nem vagyok hajlandó kirakni a képet a blogomra.
A könyv egyébként tipikus Fable (honnan tudom, mi? kamaszkoromban sok könyvet olvastam tőle): szerelem, gyilkolászás, rendőrök, szülő-gyermek kapcsolat, és lovak. De valahogy én nagyon szerettem ezt a könyvet olvasni. Ma már kicsit nevetségesen hatnak az olyan kifejezések, mint gatyi, gempa, meg egy csomó ilyen Fable-féle a 90es években még tényleg új és akkoriban még korhú duma. De mindegy, kedves kis szellemidézés elolvasni egy ilyen könyvet, és megdöbbentő mennyi mindent elfelejetettem már a szoriból, holott vagy 10-20szor biztosan elolvastam.
