.. a mai napért.
délelőtt 10 órára felvértezve magamat a megaláztatás újabb fokára elmentem a "rendszeres jelentkezés"-re a munkaügyi kp.ba. Egy csodálatos órát vártam, bámulva a szoba és hívószám információs táblát, amikor már rohadtul nem voltam vidám. Odamentem az ajtó elé, megkérdezni, hogy most mivan, mégsem működik a behívó módszer? (Mert abban az egy csodálatos órában egyszer sem láttam a mi szobaszámunkat), mondták a kedves álláskeresők, hogy az ügyintéző bekérette a papírjukat (a lényeg, én nem ott álltam, ahol láttam a kijelzőt, de nem hallottam ezt a kedves ügyintézőt. Na mindegy, végül bejutottam a hölgy megkérdezte, hogy hol voltam, mert már háromszor hívta a számomat, hát mondom, az biztos, hogy rohadtul nem hívott, mert le se vettem a szemem a kijelzőről. Na mindegy, meg se kérdezte, mi van, közölte, h 2 hónap múlva nem kapok járulékot. Miért nem jelentkezek képzésre? Vicces, hogy kérdezi, így én, mivel -mint itt is írtam- jelentkezni akartam tb ügyintre, de a képző központ azt mondta, hogy nem indul, és honnan is szedtem ezt. Válaszoltam, hogy az áfsz honlapjáról. De nem indul, szívás. A lényeg, hogy abból, hogy tb ügyint tanfolyamra jelentkeznék, lett az, hogy jelentkezzek egy közhasznú pályázatra (aminek egyébként a pályázati határideje már lejárt), ahol is, milyen jó lesz nekem, mert átképeznek ápolónőnek, aztán kapok munkát is, juhúúúú, azért koptatom a seggem már 4. éve a felsőoktatásban, meg tömtem az agyamba a hr fogásokat, hogy utánna havi 70 e Ft-ért szúrjak infúziókat, meg töröljem fel a szart mások után (félreértés ne essék, nagyra becsülöm az ápolónőket, és tudom, hogy mennyire méltánytalanul alul vannak fizetve és nélkülük minden rosszabb lenne, viszont nem vagyok ápolónő típus, ahogy gondolom ők sem excell táblákkal töltik szívesen a munkaidejüket, nos nem vagyunk egyformák).
Egy szó mint száz a maradék apró kis önbecsülésemet is ott hagyam a munkaügyi központ a vidám ügyintézője (miért is lenne szomorú? van munkája, és ennek nap mint nap tud örülni, látván az olyan balfácánokat, mint én), meg a vidám munkanélküli segélyen tengődő faszkópék között.
Köszönöm. Köszönöm az államnak, meg mindenkinek, az amerikaiaknak a világválságért, hogy a becsületes emberek itt tartanak mint én, meg a Lejla, ér 22/23 évesen idegösszeroppani? Vagy normális, hogy pszicho-szomat betegségem van? Nem, mert ebben a buzi világban az lenne normális, ha 28-30 éves koromig járnék suliba (lehetőleg ugyanabba az egybe, ugyanarra a szakra....), de nem, én a társadalom hasznos tagja akartam lenni, hát gratulálok magamnak. Meg a Daninak is, aki annyira jó, hogy velem akart élni, ezért is kezdtünk el dolgozni, hogy összeköltözhessünk. És én soha nem szoktam rosszat kívánni senkinek, komolyan. Most se teszem. Csak azt kívánom, hogy a kedves ex-főnököm, aki meghozta ezt a döntést és ilyen helyzetbe hozott, egy pillanatra azért érezze át azt amit én. Hogy milyen érzés is ez. Hogy a munkaügyi kp-s kalandom után nem tudtam egy összefüggő mondatot kimondani, mert féltem, hogy szégyenszemre elbőgöm magam. Hogy minden este sírok kb ezért a helyzetért. Mert nem akarok az esküvő előtt visszaköltözni a szüleimhez. Mert nem akarok azon aggódni, hogy lesz-e mit ennünk, mert nem akarom, hogy akkora luxus legyen egy kibaszott koncertre elmenni, hogy ezt kérjem a születésnapomra egy hónappal korábban.
Váh, mindegy, elég a hisztiből, megrázom magam, ez kitart kb 20 percig. Két dolog mentett meg ma a katatón állapotból: Dani, meg az, hogy behívtak egy interjúra holnapra. Persze pestre. Amúgy a meló soroksáron lenne. Ez napi (minimum) 4 óra utazást jelent. Mondjuk leszarom, de legalább lesz munkám. Bár kicsit úgy érzem, hogy most a fejvadászék leinterjúztatnak, aztán majd a cég szarik rám, mert nem költözök fel Pestre. Ó, újabb kidobott pénz az ablakon.
ADJATOK MUNKÁT!!!
