Rámtört a vágy, hogy közöljem a világgal a blogomra tévedőkkel, hogy annyira, de annyira szeretem a Danit, hogy tutira meghalnék nélküle. Egy napot nem bírunk ki egymás nélkül, és halálosan félek attól, hogy valami baleset történik vele, és ha egy filmben valaki elveszti a szerelmét akkor nem azért sírok, mert megható a műsor, hanem mert beleélem magam a helyzetbe, és átérzem a feldolgozhatatlant, és nagyon szeretném, ha már tényleg a felesége lehetnék. Azt hiszem, akár mekkora kommersz is a mondás, tényleg nem az az igazi, akivel le tudod élni az életed, hanem az, aki nélkül nem.
És még annyit, hogy én sohasem értettem azokat a párokat, akik nem mondják egymásnak, hogy *szeretlek* meg ilyesmi, nincs annál felszabadítóbb érzés, 2 és fél éve vagyunk együtt, de még így is minden nap nem kevés időt szánunk arra, hogy éreztessük: szeretjük egymást. (mondjuk szerintem ahol a pár egyik tagja se mondja, az valahol nagy baj, mert tuti csak az egyik nem mondja, a másik meg nem akar abba a kínos helyzetbe kerülni, hogy: -szeretlek. -öh..köszi, de megbeszéltük, hogy ezt nem mondjuk).
azért ide csöpögtettem most a nyálamat, ami egyébként tőlem idegen e témában, mert a vőlegényem húzza a lóbőrt, és mivel ráfér a pihenés nem akarom fölébreszteni.
Szóval FU annak, akinek nem tetszik.