Megnyertem magamnak egy új feladatot a munkahelyemen, eleinte egy kicsit féltem tőle, mert tudtam, hogy akitől átveszem nem fog segíteni. Ez így is lett. De a feladatot megoldottam, reményeim szerint hiba nélkül.
Közben megejtettem egy telefont az ügyben egy másik osztályon dolgozó kolleginának, akinek elmondtam, hogy én fogom csinálni ezentúl ezt a projektet (szép magyarosan), és tiszta szívből jövő lelkesedéssel mondta, hogy nagyon örül ennek, és jó, hogy velem dolgozhat, nem pedig a másikkal.
Ez egyrészt jelentheti azt is, hogy jó velem dolgozni, másrészt, hogy a másikat nem csak mi nem kedveljük, de lényeg a lényeg, egy ilyen kis "elismerés" teljesen visszahozta a kedvemet a munkához, és megerősített abban, hogy hiába a sok táblázatmókolás, meg a sok kaki, de ha más ergonómiai körülmények között dolgoznék, nem csak, hogy jó lennék benne, de még szeretném is, és ez a fény az alagút végén.
Szóval a sok lefelé görbülő száj után, íme egy vigyor a meló témakörben:
