Napok óta forgattam a fejemben, hogy ma írok egy bejegyzést az őszről, hogy ma barnára festtettem a hajam, és úgy írtam volna le, hogy: Milyen volt szőkeségem, nem tudom már, arról is írtam volna, hogy milyen a lehulló falevelek hangja, hogy különleges illata van az első őszi esőknek, hogy a szeptember a sulikezdés, és ez milyen jó, hogy milyen izgatott vagyok, hogy a Vikinek meg Timikének milyen izgi lehet az első napok a középsuliban, írtam volna még sok ehhez hasonlót, beékeltem volna Petőfi Itt van az ősz, itt van újra versét, de az élet másképp alakította a mai napot.
Reggel kaptam egy üzenetet, amiben az egyik legjobb barátnőm írta, hogy az édesanyja tegnap meghalt.
Délután pedig egy régi barátnőm hívott fel, hogy elmesélje, hogy ő az édesapját veszítette el tegnap.
Reggel jó ötletnek tünt, hogy fekete szalagot tűztem a ruhámra. "Duplán bejött."
Tudom, hogy az én érzéseim eltörpülnek a közeli hozzátartozóékhoz, és ellentétben nagyon sok gyászolóval, én nem azt bánom, hogy egyedül maradtam, vagy hogy többet nem mosolyog rám, nem segít, nem kiabál velem, hanem azért érzem szörnyen magam mert két barátnőm most szenved. És a túl jól fejlett empátiámnak hála, most átérzem azt a fájdalmat, amit ezeknek a remek embereknek az elvesztése von maga után. Belegondolok, és beleérzek, hogy milyen lenne, ha elveszítem azokat, akik nekem fontosak. A szüleimet, a tesómékat, a Danimat. Talán ez az amitől a legjobban félek. Hogy majd én is azt érzem, hogy egyedül maradtam, hogy többé nem mosolyog rám, nem segít, nem kiabál velem. És ez a két érzés, az empátia a barátnőim iránt, és a félelem, hogy ez velem is megtörténhet, sokkoló. Sokkoló, és sirdogálok, reggel még csak az egyikük miatt, délutánra már mindkettejükért. A segítség amit felajánlottam nekik, olyan üresnek és semmitmondónak hatnak, de mit lehet még ezen kívül tenni? Egy ölelés biztos jó. Kitartást kívánni az elkövetkezendő nehéz időkhöz. Nem tudunk tenni semmit.
Eszembe jutott ma a szociálpszichológia vagy valami hasonló tanárom. Ő arról beszélt nekünk, hogy a halál tulajdonképpen jó. Meg, ültessünk körtefát a sírra. Meg ne vigyük kórházba a haldóklókat, mert az méltatlan. Ezzel nem tudok teljesen azonosulni. Ez a XXI. század. Nyilván valaknek megváltás a halál, de van akinek nem. Aki még nem látott mindent.
Tudom, hogy a halál "egy új kaland kezdete", de én nem is meghalni félek. Hanem attól félek, hogy elveszítek valakit, akit szeretek, és aki hozzámtartozik, és az elmúlás nagyon tud fájni. Ahogy levelek lehullanak a fáról. Elmúlás. Valami új kezdete. Elmúlás, továbblépés. És ha meghalás a sarkamban lenne, bánkódnék, hogy fájdalmat okozok azoknak, akiket magam mögött hagyok. Mert ők biztosan nem értenék. Hogy ez nem rossz. Ahogy most mi sem biztos, hogy értjük. De vajon fel lehet erre készülni? Vagy mindegy, hogy tudom, hogy meg fogok halni, vagy hogy váratlanul ér?
Minden esetre kívánom, hogy a barátaink, szeretteink, és mindenki találja meg a békességét ott, ahova került.
És igazán csak azok halnak meg, akikre nem emlékeznek.
Most egy kicsit mindenki gondoljon arra, akihez nem tud felugrani, megkérdezni, hogy hogy van, akitől nem kap képeslapot, aki nem fogja meg a kezünket, aki nem aggódik többé értünk.
A halált ünnepelni is lehet, de mi ehhez nem igazán vagyunk elég fejlettek.
Spártában úgy búcsúztak, hogy "dicső halált".
